Novák Csaba – író, forgatókönyvíró

Novák Csaba Első írásai a „Csíííz” című műsor kabaréjelenetei voltak, emellett szinkrondramaturg és fordító. A Szőke kóla című filmmel egy időben jelenik meg az azonos című regénye.

Filmjei

Interjú

– Honnan a téma?

– Olyan szituációt próbáltam leírni a könyvben, ami elég szórakoztató és dinamikus egyszerre ahhoz, hogy egy jó vígjátékot lehessen összehozni belőle. Arra gondoltam, mi lenne, ha két teljesen ellentétes figurát összepréselnénk egy minél kisebb helyre, egy autóba, vagy bármibe, ahol pattog köztük a szikra – olyan nagy a feszültség. Ugyanakkor ezt indokolni is kellett valamivel, hiszen miért is kerülne két ember egymás mellé ilyen helyzetben? Azt találtam ki, hogy az egyikük legyen ráutalva a másikra, ezért van az, hogy a főhős elveszít egy percen belül mindent és kénytelen a másik figurával együttműködni. Innen indult az egész. Ez volt az alapötlet. Ebből építettem fel a történetet, amit majd látni fognak a nézők.

– Szerinted miről szól ez a történet?

– A barátságról és az előítéletek értelmetlenségéről, hogy az emberek, hogy valójában milyenek ahhoz képest, amilyennek egymást látják néha. Ezen kívül arról, hogy ha bizonyos helyzetbe kerülünk, kiderül, ki az igazi barát, ki az, akire lehet támaszkodni és ki az, akire nem. Egyszerű dolgokról akartam mesélni, de azt hiszem, Ákosnak is köszönhetően elég szemléletesen jönnek ezek elő. Egy filmben általában van ugye egy főhős, akivel azonosul a néző. Ennek a főhősnek van egy problémája, amit vagy megold, vagy nem old meg, de ez a probléma végigkíséri a történeten. Ezzel szemben, Lerner Nándor, a Szőke kóla főalakja egy olyan figura a történet elején, akivel az istennek sem lehet azonosulni, annyira ellenszenves. Épp ezért volt érdekes az ezzel való játék, hiszen el kellett érnem, hogy a nézők izguljanak azért, hogy ez a fickó tényleg megváltozzon – annak ellenére, hogy nem szimpatikus nekik. Eleinte csak a pénz és a saját személyes dolgai érdeklik, semmi más. Úgy érzi, az élet csúcsán van, minden sikerült neki, amit csak akart, és ekkor jön egy gyökeres fordulat az életében. Kiderül, hogy mindezzel nem sokra megy idegen terepen, emiatt összeomlik, és villámgyorsan nagyon nagy bajba kerül. Ahhoz, hogy kikeveredjen ebből a kulimászból, muszáj lesz találnia előbb valakit, aztán magában is valami értéket, amik majd kiemelik őt ebből. Mire megoldja a helyzetet, valóban megváltozik, de ez persze ennél sokkal-sokkal vidámabban történik, mint ahogy most elmondtam.

– Egyéb forgatókönyvek?

– Korábban más forgatókönyvet is írtam, ami sajnos nem jutott el a megfilmesítésig, pedig teljesen kész állapotban van. Továbbá Beleznay Endre bizonyos jeleneteit, az Ezek is mi vagyunk sorozatot többek között én írtam a Csíz című műsorba. Egy másik társaság nemrégiben forgatta le egy zenés tévésorozat próbaepizódját, amit szintén én írtam. De korábban szinte csak gyerekkoromban írtam.

– Miért most kezdted újra?

– Valahol azt olvastam, hogy az írók nagyon ritkán készülnek, pláne tanulnak eleve írónak. Én is csak 25-30 éves koromban, a barátaim biztatására álltam neki ismét, hogy szórakoztassam vele az embereket. Rájöttem, hogy valójában  nagyon régóta szeretném ezt csinálni, csak épp sosem foglalkoztam vele „hivatásosan”. Miután megírtam ezt a forgatókönyvet, és tetszett mind a rendezőnek, mind a producernek, sőt Makk Károly tanár úrnak is, ami nagyon jó visszajelzés volt. Amikor láttam, hogy lényegében különösebb változtatások nélkül kerül vászonra a forgatókönyv, felismertem, hogy ez az, amihez talán valóban értek.

– Várhatunk tőled keményebb filmeket is?

– Én elsősorban a vígjátékokat szeretem. Annyira mechanikus és monoton a világ néha, hogy az már idegesítő. Ahhoz, hogy kipöcköljük ebből az embereket, hogy kicsit nézzenek már rá, hogy ez vagy az nem is annyira komoly, vagy nem is igaz, vagy hogy nem kell annyira görcsösen nyúlni a dolgokhoz, a legjobb eszköz a vígjáték. És ha nem csak egy vidámabb estéjük lesz, hanem kicsit magukba is néznek, hogy ezt én is így csinálom, vagy így nem kéne csinálnom, akkor már megérte. Nagyon sok komoly dolog van a világon, de egy jó vígjátéknak mindig lesz helye benne. Az amerikai filmek közül is a jó vígjáték az, amit még évekig széles körben emlegetnek az elkészülte után is. Szóval elég komoly hatást lehet elérni ezzel a műfajjal. Ha megnézed, Magyarországon a sikeres magyar filmek tíz évre visszamenőleg  csaknem mind vígjátékok. Valamiért fekszik nekünk ez a stílus. De, hogy a kérdésedre válaszoljak, bővített szinopszis formájában már összeállt a következő, jóval keményebb témájú forgatókönyvem sztorija is.

– Hogy passzolt össze ez a kicsit amerikaias vonalvezetés és a magyar feeling?

– Nem volt különösebben mechanikus minta, magyar filmet akartam csinálni magyar szereplőkkel, magyar szituációval, bár ezt gyakorlatilag a világon mindenütt leforgathattuk volna. Mindig az volt az alapelv, hogy mi az, amit szórakoztatónak tartanak az emberek. Írás során végig a konyhánk és az előszobánk által meghatározott L betűben járkáltam, ami egy 5-6 méteres szakasz. Ez a járkálás órákig is eltartott, mert közben mindig azon törtem a fejem, hogy mi lenne a szórakoztató megoldás, mi az, ami a nézőket érdekelné, ami egy kicsit szokatlan és nem sablon, hova lehetne egy fordulatot berakni, hogyan maradnak szerethetők ezek a szereplők, és meddig lehet elmenni egy karakter megnyirbálásával. A forgatókönyvírás mindig az egyensúlyokkal való játék. Mennyire lehet egy figurát befeketíteni, mennyire legyen dinamikus, komoly, hogyan tudjuk ellenpontozni egy másik figurával. Kicsit olyan, mint amikor főz az ember és ügyel az arányokra. Aztán a megvalósíthatóságra is oda kellett figyelni. Nem elég egy nagyon jó történet, hiszen annak annyi vonzata van a költségektől kezdve a szervezésen át, hogy van, ami sajnos áldozatául esne a megfilmesítésnek, és így magának a történet, a mondanivaló is sérülne.

– A figurákat hogy alakítottad ki?

– Észrevettem, hogy ha patikamérlegen kezdek mérlegelni, hogy mi a sok, mi a nem sok, akkor az hamar mechanikussá válik. De például a vidám mellékfigurák adottak voltak. Legyen egy kicsi, akinek jár a szája, és legyen mellette egy nagy és hallgatag, és persze kettejük között kell lennie valamilyen viszonynak. De onnan kezdve, hogy elindulnak a dialógusok és maga történet, már adja magát, hogy reagálnak mindketten. Tehát nem kellett szabályos „téglákat” beilleszteni, maga a történet formálja a karaktereket, alakítja a szerepüket. Persze értek meglepetések is a forgatáson. Volt például egy kocsmáros figura, akit a legutolsó bajusz száláig megálmodtam. Ehelyett egy színésznő, Margitai Ági játszotta el, kocsmárosnőként, döbbenetesen jól. Az én figurám a közelében nem voltam annak, amit ő nyújtott, pedig azt hittem, nagyon kidolgoztam.

– Ért más meglepetés is?

– Döbbenetes, hogy a helyszínek, mennyire hasonlítanak azokhoz, amiket kitaláltam. A stáb mutatta a helyszínkeresésen készült fotókat, és bár én soha nem jártam ezeken a helyeken, mégis teljesen megfeleltek a fejemben lévő képnek.  A műhelyt és a kocsmát is, mindent. Igen jó volt a stáb, nagyon ráéreztek, mi járt az én fejemben, és hogy mit szeretne a rendező. Nagy változás nem volt a forgatókönyvhöz képest. De mivel könyv formájában is kijön a történet, ott majd el lehet olvasni, hogy milyen is volt az eredeti történet. Tehát nem sima forgatókönyv-átiratról van szó. Kicsit más a befejezés, más néhány dolog itt-ott, de a rendező végül is remekül hozta, ami a történetben benne volt.

– A mellékszereplőket leszámítva hogyhogy nincsenek nők a filmben?

– Tudom, hogy ez nem tetszik mindenkinek, de ez egy „férfias” történet. Az, hogy valaki egy céget igazgat, majd elgázol valakit, aztán kúszik a porban, ütik-vágják-rugdossák... ez nem női szerep. Mellesleg nagyon szép lányok kerültek a filmbe, de ez akkor is egy fiús dolog, lányokkal kicsit kegyetlen lett volna megcsinálni mindezt. De a következő forgatókönyvemben nő a főszereplő.