Nyári Oszkár – Robi

Nyári Oszkár A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett, jelenleg a Kaposvári Csiky Gergely Színház társulatának tagja. A szerepjátszás mellett rendez is, nem csak színdarabot, de filmet is. Portréfilmet forgatott Bangó Margitról, 2005-ben pedig a Filmszemlén debütált a Hadmennyen című munkája, amit Kékesi Attilával együtt készített.

Filmjei

Interjú

– Játszottál-e már ilyen, vagy ehhez hasonló szerepet?

– Ez a második nagyjátékfilmem. Az első mozifilmemben egy negatív figurát játszottam. A mostani szerepemmel kapcsolatban főként azt érzem, hogy része a színészetemnek a humor. Számomra fontos, hogy a humort többféleképpen használjam, akár ritmikailag, akár ellenpontozásként, hogy dúsabb, izgalmasabb legyen a figura. A próbákon és a forgatáson úgy tűnt, hogy az általam játszott figurában jócskán akadnak komikus lehetőségek. Kevés filmet forgattam ahhoz, hogy erre a kérdésre úgy tudjak válaszolni, hogy az kielégítő legyen. Azt tudom mondani, hogy színházban már több komikus szerepet játszottam, és úgy érzem, hogy többnyire nem buktam el rajtuk. Persze maximalista vagyok, azt hiszem, mindig egy kicsit többet vár el az ember magától, mint amit visszanéz, vagy visszahallgat.

– Tehát nem vagy elégedett magaddal?

– Minden munkában muszáj időközönként elégedettnek lenni, különben az ember önpusztítóvá, a pálya pedig egyre lefelé ívelőbbé válna. Én azonban tényleg az a típus vagyok, aki úgy érzi, hogy maximumot kell nyújtani. Száz fokon, vagy még affelett kell égni ahhoz, hogy az ember maradandót tudjon alkotni, hogy olyan módon tudjon interpretálni egy gondolatot, egy nagyon finom, érzékeny pillanatot, hogy azt a néző megérezze. Ahhoz, hogy ez jól sikerüljön, többször is neki kell futni. Úgy érzem, hogy nekem ebben a filmben ez olyan hetven-nyolcvan százalékosan sikerült is és nagyon remélem, hogy a visszajelzések is ezt fogják igazolni.

– Milyen volt csapattagnak lenni, milyen volt a partnerekkel való találkozásod?

– Tapasztalataim szerint a "páros szerepek" vagy csapatszerepek a színész számára nagyon jó lehetőséget nyújtanak, ugyanakkor komoly összjátékot igényelnek. Amikor egy csapat közösen fogalmazza meg a véleményét, amikor együtt jelennek meg és együtt reagálnak mindenre, az nagyon hálás dolog. Bohóctréfára, jó humorra ad lehetőséget. Amit én nagyon-nagyon fontosnak tartok a színházban is, filmen is, hogy néhány ember egymás- és természetesen a rendező gondolataira hangolódva, tényleg ki tudja hozni egymásból mindazt, ami a történetben, a figurákban rejlik. Számomra mindig is fontos volt a csapatjáték. Tulajdonképpen ez volt a feladat, erre lettünk felkérve. Hogy a két, illetve három partneremmel való találkozás konkrétan milyen volt, arról talán csak annyit mondanék, hogy nem volt egyszerű. Nem tudtam, hogy milyen csapatot fogunk alkotni. A bizalom egy nagyon finom és kényes dolog. Borzasztóan kíváncsi voltam a "többiekre", pontosan azért, mert tudtam, hogy mi szükséges ahhoz, hogy jól tudjunk együtt dolgozni. Ez nem olyan egyszerű, hogy csupán a tehetség fogalmával lehessen magyarázni. Inkább az a kérdés, hogy egyáltalán képesek vagyunk-e csapatot alkotni. Tudunk-e együtt gondolkodni úgy, hogy egy olyan közös, jóízű humor jöjjön létre, ami a filmben végül jó arányban jelenik meg. A forgatást próbák előzték meg, amit már nagyon vártam. Nem azt akartam megmutatni, hogy én hogyan próbálok, vagy azt, hogy itt és itt mire gondoltam, hanem arra voltam kíváncsi, hogy a partnerek milyen tapasztalatokkal rendelkeznek, hogyan dolgoznak és főként, hogy mennyire nyitottak egymásra. Arra, hogy hogyan fogadnak egy instrukciót, mi jut eszükbe, mennyire kreatívak, mennyire fogadják el a másik ember ötletét.  Nagyon pozitív tapasztalataim voltak, nagyon örültem az első próbáknak. Igazából akkor döntöttem el, hogy akarom ezt a filmet, ezt a forgatást, ezt a csapatot. Szóval vártam a forgatást. Akkor már nem is a szerepemen gondolkodtam, hanem azt vártam, hogy mikor fogunk ismét együtt gondolkodni, heccelődni, hol adódik egy-egy lehetőség egy jó kis játékra, amelyeket a próbák során elkezdtünk kidolgozni. Persze volt olyan játék, amit elhagytunk, mert túlságosan arról szólt volna jelenet, amit nem lehet... Nagyon remélem, hogy a filmben az a finom és érzékeny arány jelenik meg, amit szerettünk volna.

– Mit gondolsz Ákosról?

– Ákost régóta ismerem, a színházban találkoztunk először. Nagy terveink voltak akkoriban, amelyek azóta többé-kevésbé meg is valósultak. Tudtam, hogy nagyon régi vágya, hogy rendezzen és nagyon örülök, hogy lehetőséget kapott. Azt reméltem, hogy túl fogja élni, meg fogja úszni ezt a dolgot. Hát... nem úszta meg, de úgy látszik, hogy túlélte...! Pontosan ez volt a lényeg a mi együttműködésünkben. Egy rendezővel nekem úgy jó dolgozni, ha a rendező elképzelései nem túlságosan pragmatikusak, hanem nyitott kapukat hagy, hogy ajánlatokat tehessünk és olyan dolgokat bíz rá a színészekre, amelyek adott pillanatban, adott helyen tudnak megszületni. Tehát a rendezőnek minél több ajánlatot kell kapnia, ahhoz, hogy olyan alkotóállapotba kerülhessen önmaga is, mint amit a színészeitől elvár. Erre nyilván mindig az adott pillanatban nyílik lehetőség. Igyekeztem Ákost nem befolyásolni. Pontosabban nem rábeszélni azokra a "nagyszerű megoldásokra", amik nekem fontosak voltak, vagy eszembe-, eszünkbe jutottak. Így kerültek ki aztán ezek a jelenetek - nagyon helyesen - a filmből. A kis túlpörgések, amelyekre szükség van, és aminek az eredménye a következő jelenetben látszik meg.
Számomra az Ákosban az volt a legszimpatikusabb - ezt természetesen neki is elmondtam -, hogy amikor az első zavarok jelentkeztek a forgatás során - például nem lehetett valamit időre megcsinálni -, akkor improvizálni kellett. Ákos ilyenkor nem esett kétségbe, és egy elsőfilmes rendezőnél ez igen nagy erény. Ahogy az is nagy erény, hogy a kétségbeesését nem adta át a színészeknek, tudta tartani a frontot, amitől nem esett szét a folyamat. Tehát nem esett pánikba. Azzal főzött, ami volt. Én is ezt vallom. Ha az ember meg akar valamit mutatni, akkor az energia-befektetésből, a kreativitásból kell erényt kovácsolni a nehéz helyzetekben. Voltak ilyen pillanatok a forgatás során és az Ákosnak, meg a kollégáinak köszönhető az, hogy ezek megoldódtak. Amikor ezeket mondom, konkrét pillanatokra emlékezem.

– Majka? Volt előképed róla?

– Elsősorban színházi színész vagyok. Nem nagyon nézek televíziót, mert esténként, vagyis főműsoridőben többnyire játszom. Persze olvastam bulvárlapokat és ilyen értelemben már találkoztunk, tehát olvastam róla. Olykor hihetetlenül előítéletes ember vagyok, de Majkával szemben nem voltak előítéleteim. Sem pozitív, sem negatív előítéleteim. Azt gondolom, hogy egy egyéniség esetében a felületet érinteni olyan, mintha nem is találkozott volna vele az ember. Majka szimpatikus volt. Már az első próbán azt gondoltam, hogy neki való ez a szerep, hogy meg fog vele birkózni, és hogyha az akadályokat nem akarja könnyen venni, akkor a film is jól fog sikerülni.

– Láttad már a filmet?

– Nem tudtam még belenézni. Számomra a film egy önirónikus pillanatot ábrázol. Tehát magunkat látjuk, ki-ki megtalálja benne a szerepét, mint ahogyan az életben is. A film fő motívuma a barátság, a másik emberrel való találkozás - megtalálni a másikban azt a fontos dolgot, amitől elkezdünk működni. Még csak nem is az önzetlenségről van szó, hanem arról, hogy merjen az ember a másiktól kapni és kérni. De pont a barátság, vagyis a film fő motívuma az, ami utópisztikusnak számít a mai világban. Azt gondolom, hogy ebben a világban, amiben megpróbáljuk megúszni az életet, az emberek hihetetlenül vágynak arra, hogy a másik ember szemébe nézve önmagukat megláthassák, hogy merjenek szembesülni, merjék felismerni, merjék elhinni, hogy annál többre hivatottak, mint amit egyébként a társadalom mond róluk. Társadalmi elvárásoknak felel meg a fiatal üzletvezető, aki hihetetlen módon ambiciózus, exhibicionista és mindent a munka és az érvényesülés alá rendel. De társadalmi elvárásoknak felel meg az a VIII. kerületben élő cigány fiatalember is, akiről azt hiszik, nem lát túl a saját környezetén és aki azt gondolja, hogy bár tisztességesen, tisztán kell élni az életet és el kell ítélni a rosszat, azért nem baj, ha az ember egyszer-kétszer belenyúl a zavaros dolgokba, hiszen elnézik neki. Egyébként ezekkel az emberekkel szemben társadalmi elvárás az is, hogy hibákat kövessenek el. Hihetetlen nagy vágya az embereknek, hogy megismerjék a valódi értékeket. Ha ezt a gondolatot egy közönségfilmen, egy egyszerű kis vígjátékon keresztül el lehet juttatni a nézőkhöz, ha a film megnézése után a nézők köszönnek annak az embernek, akivel együtt élnek, s akinek egyébként nem köszöntek volna a lépcsőházban -, akkor ez a film már elért valamit. Egy olyan fontos dolgot, amire a barátságon kívüli világ egyáltalán nem képes.